JÓ GYAKORLAT PUSKÁS ANDREA JÁTÉKOS SZÓKINCSTANULÁS MOZGÁSSAL ÉS DRÁMAPEDAGÓGIÁVAL AZ IDEGENNYELV-ÓRÁKON A megfelelő szókincs elsajátítása az idegennyelv-tanulás egyik alappillére. A szókincs megfelelő, hatékony módszerekkel történő tanítása ezért különös figyelmet kap az idegennyelv-tanítás első éveitől kezdve. A szókincs elsajátításáról minden- kinek különböző emlékei és elképzelései vannak. Vannak, akik játékosan sajátították el az új szavakat, de vannak, akiknek szószedetek jutnak az eszükbe, esetleg az idegen nyelvű szavak mechanikus tanulása szótárból vagy pedig hosszú kétnyel- vű szószedetek magolása. Ez a gyakorlat, valljuk be, még mindig szerves része az idegennyelv-óráknak. Egyértelmű, hogy elkerülhetetlen a célnyelv szókincsének elsajátítása, viszont egyre inkább fontos, hogy ezeket a szavakat a tanulók játékos formában, hatékonyan sajátítsák el, és olyan tudást szerezzenek, ami maradandó, ugyanis a mechanikusan megtanult szó- szedeteket a tanulók szinte már másnapra elfelejtik, csupán az ezzel járó kínlódás, sokszor órákig tartó magolás élménye marad meg az emlékezetükben. A szókincs elsajátítása kapcsán Lynne Cameron hangsúlyozza, hogy a szavak tanulása ciklikus folyamat, az adott sza- vakkal a tanulónak újra és újra találkoznia kell, minden egyes találkozás során bővítjük a tanuló tudását a szavak jelenté- séről és az idegen nyelven való használatukról (Cameron, 2001, 74). Kulcsfontosságú tehát, hogy a szavakat folyamatosan ismételjük, új kontextusba helyezzük és újra felhasználjuk. Ezt a folyamatot reciklációnak is nevezik, az adott szókincset újrahasznosítjuk, többször, különböző formában gyakoroljuk. Az egyik legnagyobb kihívás a szókincstanítás folyama- tában, hogy ugyanazokat a szavakat mindig új kontextusban mutassuk be, gyakoroljuk azokat, új játékokat, feladatokat találjunk ki hozzájuk. A ciklikus újrafelhasználás azért is szükséges, mert egy szó megtanulásánál a tanuló nem csupán egy információt sajátít el, pl. a szó jelentését, hanem annál sokkal összetettebb információhalmazt. El kell sajátítania a szó elsődleges jelentését, a további jelentéseket, a formát (helyesírás, betűzés, rendhagyó nyelvtani formák, milyen az adott szó többes száma, mi történik, ha toldalékolt formában használjuk a szót, stb.), kollokációkat (milyen más kifejezésekkel együtt használható a szó), azt, hogy formális, informális környezetben használható-e az adott szó. Fontos, hogy mindezt az információhalmazt a tanuló ne egyszerre kapja meg, hanem fokozatosan sajátítsa el. Cameron (2001) szerint a szókincstanulásnak öt fontos lépése, szintje van, melyek közül egyet sem lehet megkerülni. Ezek a következők: 1. az új szavakkal történő találkozás különböző forrásokban, 2. az új szavak formájáról alkotott kép kialakulása (vagy vizuális, vagy auditoriális, esetleg mindkét formában), 3. az új szavak jelentésének elsajátítása, 4. a szavak formája és jelentésük közti erős memóriakapcsolat kialakítása, 5. a szavak használata. A fenti sorrendből egyértelműen látszik, hogy a szavak prezentálása után nem ugorhatunk át a szavak azonnali haszná- latára, ez csupán az ötödik lépés. A használatot legalább négy fázis előzi meg, melyek mindegyike elkerülhetetlen ahhoz, hogy megfelelően rögzüljenek a szóval kapcsolatos formák, a jelentés, valamint használatának körülményei, szabályai. Az első két fázisban ugyanis csak a rövid távú memóriában fixálódnak az új szavak, ahhoz, hogy a hosszú távú memóriába is bekerüljenek, erős memóriakapcsolatok alakuljanak ki és a szóhasználat automatikussá váljon, sok gyakorlásra és az automatizációt segítő memóriakapcsolatot kiépítő gyakorlatra van szükség. Penny Ur hangsúlyozza, hogy a szókincstanításnál sikeresebb eredményeket érhetünk el, ha a szavakat nem izolálva, egymástól elszigetelve, hosszú szószedeteken tanuljuk, hanem csoportokban, akár párokban, értelmes szövegkörnyezet- ben (Ur, 2012). Például ne adjunk a tanulóknak 20 állatot tartalmazó szószedetet, helyette inkább természetesen hangzó szókombinációkat, kifejezéseket kínáljunk fel (pl. vörös mókus, kövér disznó, bátor oroszlán). Penny Ur arra is rámutat, hogy az érzelmi színezetű szavakat hamarabb elsajátítják a tanulók, olyan szavakat könnyebben megjegyeznek, amelyek közel állnak hozzájuk vagy össze tudják kapcsolni valamivel. A „gereblye”, „kapa” vagy „veteményezni” és egyéb kertészet- tel vagy termény-betakarítással és mezőgazdasággal kapcsolatos szókincs távol áll a városi gyerekektől, arról nem is be- szélve, hogy a szerszámokkal kapcsolatos szókincs C1 nyelvi szintű a CEFR, vagyis a közös európai nyelvi referenciakeret (Common European Framework of Reference for Languages) szerint, és C1 szintű szókincset alapiskolákban egyáltalán nem használnak, a középiskola első évfolyamaiban is alig. A „kevesebb néha több” alapelve kulcsfontosságú a szókincs tanításánál és tanulásánál. Egy átlagos alapiskolás egy 45 per- ces idegennyelv-órán nagyjából 4-5 új szót képes elsajátítani, ami ebbe a keretbe nem fér bele, házi feladatra marad (Puskás, 2018). Nem érdemes tehát beletuszkolni 15-20 szót egy tanórába, sokkal hatékonyabb, ha kevesebb szóra összpontosítunk, hogy azokat a tanulók biztosan és hosszú távon elsajátítsák és a hosszú távú memóriájuk részévé tegyék. A szavak kiválasz- tásánál is nagyon körültekintően kell eljárnia a tanárnak. Olyan szavakat kell bevinni a tanórára, amelyek nemcsak közel állnak a tanulókhoz jelentésüket illetően, hanem hasznosak, többször alkalmazhatóak a nyelvhasználat során és a köznyelv részei. Kerülni kell tehát az archaizmusokat, a speciális szakszavakat, illetve be kell tartani a korábban említett CEFR, a közös európai nyelvi referenciakeret által megszabott nyelvi szinteket, az azon belül használható szókincset.