(repression) nevezzük. Rossz érzéseink forrása sokszor éppen az, hogy valódi konfliktusokat teme- tünk el a tudatalattiba. Néha hiába keressük problémáink megoldását a jelenben, ha a tudatalattiban van. Amikor elfojtjuk azokat a dolgokat, melyekkel nem akarunk együtt élni, nem oldjuk meg a problémát, mert azt élve temetjük el, és azért tovább fog élni és hatni. A tudatalattiban eltemetett vágyak befolyásolják viselkedésünket és másokhoz való viszonyunkat. Az átvitel (transfer) olyan tudatalatti folyamat, mellyel vágyainkat átvisszük másokra. Ahelyett, hogy elfojtanánk az eseményeket és a vágyakat, azokat ki kell beszélni valakivel, például egy jóbaráttal. Valaki előtt fel kell tárni magunkat, rá kell bízni titkainkat. Azok a problé- mák, melyeket tartósan elfeledünk önmagunkban, meghatározatlanok maradnak, és ezért rombolóvá válnak. Olyan mértékben vagyunk betegek, amilyen mértékben bezárkózunk. Barátunkkal való beszélgetésben láthatjuk meg a bennünk zavaró dolgok okait és megoldását. Ez lehetővé teszi, hogy elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. IRODALOM 1. John Powel: Why Am I Afraid to Love? Overcoming Rejection and Indifference, Tábor Publishing, Allén, Texas 1982, fordítás: Vigilia Kiadó, Budapest, 1997. 2. C. G. Jung: A lélektani típusok, Európa Kiadó, Budapest, 1989. DOMONKOSI ÁGNES főiskolai tanársegéd Eszterházy Károly Főiskola Eger A „verbális érintés" stílusértéke A társadalmi kapcsolatok minőségének nyelvi jelölésére a magyar nyelvben a megszólító sze- repű névmások és a hozzájuk kapcsolódó igeragozási módok is alkalmasak. A tegezést és magázást megkülönböztető nyelvekben ugyanis a vokatívuszi, általában fatikus funkciójú megszólításokon kívül a ragozási mód - a közlés folyamatos kísérőjeként - a beszédpartnerek közötti viszony állan- dó, a másik személyhez forduló megnyilatkozások mindegyikében megmutatkozó jelzése. Fülei Szántó Endre ezért a második személy nyelvi megközelítésének, a második személyű említésnek, saját találó metaforájával a „verbális érintésnek" két típusát különíti el: egyrészt a vokatívuszi, másrészt pedig a névmással és igeragozással jellemezhető megszólítási és kapcsolattartási módot (1994:8). Á kommunikációs partnerhez forduló közlésben elkerülhetetlen a második érintési forma, va- gyis valamelyik igeragozási lehetőség választása. A verbális érintés módja az igeragozás tekinteté- ben az elmúlt évtizedek magyar nyelvhasználatában a második személyű tegező és a harmadik sze- mélyű magázó formákon kívül még egy lehetőséggel kiegészült: a /efczrt+infinitívusi formák ugyanis szinte önálló paradigmává, kapcsolattartási lehetőséggé váltak (vö. Raffai 1997: 180). A nyelvi viselkedést vizsgáló empirikus kutatásom adatai azt mutatják ugyanis, hogy a 14 éven aluli korosztály mintegy 90%-a kizárólag ezzel a formával fordul tanáraihoz és az ismeretlen felnőttek- hez, nagy részük egyértelműen magázó alakot egyáltalán nem használ, inkább kerüli a másik verbá- lis megérintését. A „tetszikelő" formák elkülönülésén kívül a harmadik személyű igeragozási módban a név- máshasználat is további lehetőségeket nyújt a nem tegező viszonyok árnyalatainak megjelenítésére, 58