Harmadik fejezet: A törésvonalak, a pártok és az intézményrendszer 1 A törésvonalak, a pártok és az intézményrendszer 1 Tóka Gábor Megjelent a Törések, hálók, hidak: Választói magatartás és politikai tagolódás Magyarországon (szerk. Angelusz Róbert és Tardos Róbert) című kötetben; Budapest: DKMKA, pp. 243-322. 1. A törésvonalak fejlődése Magyarországon, 1990-2003 A magyarországi pártversengés 1990 és 2003 közötti történetében rendkívül nagy szerep jutott egy olyan tényezĘnek, aminek a törésvonalakat érintĘ hatását talán senki sem látta elĘre. Az 1989-90-ben, a demokratikus átmenet során és annak körülményeire gondolva kialakított intézményrendszer egyes, a kormányzati stabilitást és a világos politikai felelĘsségi viszonyokat szolgálni hivatott vonásai nagymértékben elĘsegítették a politikai törésvonalak egybekapcsolását, illetve a mindenkori kormány-ellenzék szembenállást keresztbemetszĘ törésvonalak elsorvadását. Az 1989-90-es alkotmányjogi konstrukciónak természetesen voltak olyan vonásai is, amelyek a hatalom-megosztást szolgálták, és ennél fogva – legalább potenciálisan – a politikai konfliktus-rendszer fragmentálódását segítették elĘ. Ezekre vonatkozott Körösényi András (1993) észrevétele, hogy a politikai berendezkedés egyes elemei – mint pl. az Alkotmánybíróság vagy a független jegybank szerepe – a konszenzusdemokráciára emlékeztettek. 2 Bár ez az értelmezés közkeletűvé vált a magyar politikai rendszerre vonatkozó elemzésekben, a kifejezetten a pártok által benépesített parlamenti és választási arénák alapvetĘ jellegzetességeivel kapcsolatban nem állja meg a helyét. Ott a választási rendszer többségi tendenciái és a miniszterelnök rendkívüli dominanciája a kormánykoalíción belül – és ennek részeként az a tény, hogy két választás között szinte elmozdíthatatlan hivatalából – kezdettĘl fogva erĘs hatalomkoncentrációt eredményezett. Ez rendkívül alkalmas volt a pártrendszer két pólus köré szervezésére, és ennélfogva arra, hogy a közpolitikai ellentétek elvben végtelen sokaságát és változatosságát egyetlen – ha úgy tetszik, bal-jobb - ideológiai dimenzióra redukálja. A magyar pártrendszer egyik legmarkánsabb jellemzĘje kétségkívül a kezdeti szétaprózódás gyors és folyamatos csökkenése volt. 3 Amint azt a III.1 táblázatból leolvasható, a két legnagyobb párt által a pártlistán megszerzett szavazatok 1990-ben még csak a leadott szavazatok 46 százalékát tették ki, ami azonban 1994-re 53, 1998-ra pedig 61 százalékra nĘtt. 2002-re a két legnagyobb párt már a listás szavazatok 83 százalékát mondhatta magáénak és a közvélemény-kutatások szerint azóta ez az arány folyamatosan 90 százalékhoz közel volt. Eközben a stabilitás illetve annak hiánya egyidej űleg határozta meg a pártrendszert: míg a releváns politikai pártok nem változtak, addig választási 1 A fejezet elkészítése során értékes kutatási segítséget és számos hasznos észrevételt kaptam Simon ÁgnestĘl, akinek munkáját ezúton is szívbĘl megköszönöm. 2 KésĘbb Körösényi (1998) tovább vitte ezt a gondolatot és arra a következtetésre jutott, hogy a magyar politikai rendszer közelebb van a demokrácia konszenzusos, mint többségi modelljéhez. 3 Ld. Tóth (2001), aki a magyar pártrendszer koncentrációjának nevezi a jelenséget.