58 ALKOTMÁNYBÍRÓSÁGI SZEMLE 1. SZÁM, 2011. AZ ALKOTMÁNY LEGITIMITÁSA Takács Péter egyetemi tanár, BCE-KIK Alkotmányt venni is lehet – mondta egy előadó a minap, az alkotmányozás kapcsán összehívott sok tu- dományos konferencia egyikén. Ezzel azt a tézisét igyekezett alátámasztani, hogy az alkotmány – az el- terjedt közvélekedéssel szemben – nem, vagy nem el- sősorban jogi dokumentum, hanem valami más is; po- litikai akarat, hatalmi erőviszonyokat tükröző állam- konstitúció és ilyesmik. Ez részben még akkor is igaz, ha a mellette felhozott, az alkotmány bolti beszerezhe- tőségével kapcsolatos érvnek sok olyan következmé- nye is van, amellyel nem lehet egyetérteni. E különös érv azonban annyiban mégiscsak érdekes, hogy nem csupán a dolog (ti. az alkotmány) és a mögöttes állítás (ti. „az alkotmány ilyen meg olyan”) kettős, illetőleg többes jellegére világít rá, hanem működésbe hozza a jelenség megítélésének kettős jellegét is. Vagyis egy ilyen megközelítés során igen könnyen a legitimitás te- rületére jutunk. S manapság ez igen aktuális téma.  A LEGITIMITÁS  A legitimitás több okból is sajátos fo- galom. Egyrészt azért, mert a tényekhez és értékekhez való viszonya okán kettős természetű, s egyik leglé- nyegesebb vonatkozása két aspektus összekapcsolá- sa; másrészt azért, mert egy eszményi állapotra utal, de valójában fokozati jellegű. Ebben az államelmélet más fogalmaihoz hasonlít: a kettős természetet illető- en például leginkább a szuverenitáshoz, a fokozati jel- leget illetően pedig a jogállamhoz. A legitimitás azt jelenti, hogy valamely állami vagy politikai jelenség – így egy hatalmi rendszer, egy sajá- tos politikai rend és állami szervezet, egy konkrét in- tézmény vagy szerv, esetleg a szervi funkciót ellátó személy – elismert és elismerésre méltó. E megfogal- mazás már jelzi, hogy a jelenségnek két aspektusa, vagy elemzésének legalábbis két nézőpontja van. Hi- szen valami „elismertsége” ténykérdés, „elismerésre méltó” volta pedig normatív . Az előbbit mondják úgy is: szociológiai kérdés, az utóbbi pedig tudományterü- leti összefüggésben lehet etikai, politikai vagy jogi jel- legű. A fogalom lényege a két aspektus együttes jelen- léte, noha nyilvánvaló, hogy azok bizonyos mérték- ben függetleníthetők is egymástól. Lehetséges példá- ul, legalábbis egy kicsit kiélezve a dolgot, hogy valami elismerésre méltó, de ténylegesen nem ismerik el, s ugyanígy az is, hogy az emberek egy csoportjában ér- tékesnek tartanak, vagyis elismernek ugyan valamit, ám az, ha jól megvizsgáljuk a dolgot, nem méltó az elismerésre. A két aspektus persze csak tendenciasze- rűen és bizonyos fokig függetlenedhet egymástól, tel- jes mértékben sosem. Ennek az az oka, hogy teljes el- választásuk két másik, egymástól független fogalom- hoz vezet: a lojalitáséhoz és az igazolhatóságéhoz. Ha valamilyen elemzés során ezek területére jutunk, ott a legitimitás fogalmára már nem lesz szükségünk. A le- gitimitás értelme a szóban forgó két aspektus össze- kapcsolása és együttes jelenléte. A legitimitás fogalom egyik különlegessége érzé- kenysége: ti. hogy az a kényes egyensúly , ami az imént említett két aspektus között a mindennapi és a tudo- mányos szóhasználatban kialakult, igen könnyen fel- borul. Ha például egy állami vagy politikai jelenség vizs- gálata során valaki a normatív megközelítés rovására a szociológiai szempontot erőlteti, talán észre sem ve- szi, de a legitimitás problémájából lojalitási kérdést csinál. Aki így jár el, az legitimnek tekinti vagy tünteti fel azt az államot, aminek hatalmába sokan belenyug- szanak, s illegitimnek az, ahol az emberek nagyon elégedetlenek. „A legitimitás – fogalmaz például egy hazai tudománynépszerűsítő folyóiratban megjelent írás szerzője – [...] széles körű társadalmi támogatott- ságot jelöl.” Szerintem nem biztos, hogy a színes kis lap egy ilyen írással csak a tudományt népszerűsíti. Ugyanígy fogalmaztak ugyanis azok, akik a magyaror- szági ún. Kádár-rendszer legitimitása mellett érvelve „a társadalom” vagy a széles tömegek 1970-es évek- beli lojalitására hivatkoztak. A dolog azonban nem a politikai színek függvénye: ugyanezt a módszert köve- tik azok is, akik – ellenkező céllal – a 2004-es kelet- szlovákiai roma „éhséglázadásra” utalva kérdőjelezik meg a rendszerváltozás során létrejött szlovákiai álla- mi rend érvényességét. Kizárólag „társadalmi támogatottságra” hivatkozni ugyanolyan súlyú, bár más jellegű tévedéshez vezet, mint az ellenkezője. Ez utóbbi esetben az történik, hogy a normatív kérdéseket tolják előtérbe, s ezzel a le- gitimitást intellektuális érvelési kérdéssé szublimálják. Ezzel talán az a céljuk, hogy elvitassák egy olyan állami vagy politikai rend legitimitását, amit sokan elfogadnak, az elemző azonban nem. Ennek az eljárásnak a végén aztán legitimnek mondanak mindent, ami – az etikai, jogi, politikai stb. érvelések valamilyen formája szerint – igazolható, függetlenül attól, hogy arról a rend alanyai mit gondolnak, s elfogadják-e. S megfordítva is: ami nem igazolható, az eszerint még akkor sem legitim, ha az adott közösségben mindenki egyetért vele. Közis- mert tankönyvi példa a hitleri Németország állami rendszere, amit a nagy, bár pontosan nehezen megálla- pítható társadalmi támogatottság ellenére sem lehet igazolni, tehát legitimnek tekinteni.