1 Az Abszolútum kritikái Marosán Bence Péter Konferencia: „Kritika a német idealizmusban és a német idealizmus kritikája" Budapest, ELTE BTK Filozófia Intézet. 2019. június 20-21. Bevezetés Kantot a maga korában úgy is emlegették, mint „mindenek nagy lerontója”, utalva ezzel a klasszikus metafizikán gyakorolt, a kortársak jelentős része által konklúzívnak tartott kritikájára. Kant maga is úgy határozta meg vállalkozásának lényegét, hogy „le kellett rontanom a tudást, hogy a hit számára teret nyissak”. 1 Kant a tudást radikálisan az emberi végesség álláspontjára korlátozta, s ezzel együtt a tradícionális metafizikai kérdéseket, amelyek bizonyos módon, mint maga is állítja, létünk alapjait és lényegét célozzák, 2 kivonta a tudományosan megalapozható ismeretek lehetséges köréből. A Kant utáni filozófiák, a klasszikus német idealizmus főbb képviselői (itt mindenekelőtt: Fichte, Schelling, Hegel) ezt a kanti kritikát nem fogadták el minden további nélkül, s a metafizika, Kanton alapuló, de rajta túllépő megújítási kísérleteit hajtották végre újra és újra. Kant volt a kályha, akitől elindultak, viszont akit másfelől meg is akartak haladni. Ezeknek a vállalkozásoknak az egyik kulcstémája az Abszolútum, tehát az egészében vett (a természetfölötti tartományt is magában foglaló) létezés tematizálhatóságának, illetve – közelebbről – megismerhetőségének problémája volt. A kérdés az volt, hogy Kant után, az emberi végesség álláspontjáról, megismerhető-e valamilyen módon az Abszolútum, illetve van-e rá valamilyen mód, hogy túllépjünk az emberi végességen, s felvegyük az Abszolútum pozícióját; (illetve, ha igen, mit is kellene, hogy jelentsen ez a „felvétel”? Milyen módon részesedünk – ismeretileg is – az Abszolútumban). A Kant utáni német filozófia meghatározó motívuma volt, hogy minden nehézség, sőt látszólagos lehetetlenség ellenére is meg kell próbálnunk ismeretigényre számot tartó metafizikát alkotnunk; meg kell próbálnunk a klasszikus metafizikai kérdésekre megalapozott, az ész ítélőszéke előtt védhető, tartható válaszokat adnunk. Hegel ezt az igényt a következő szavakkal fogalmazta meg (a Logika tudományának első lapjain): „egy művelt nép metafizika nélkül” olyan volna, „mintha egy különben változatosan díszített templomot látnánk szentély nélkül” 3 – vagyis, Hegel felfogása szerint, épp a lényeg hiányozna belőle, az a dolog, amely egyedül képes arra, hogy mélyebb értelmet és jelentőséget adjon a létezésének. 1 Kant: A tiszta ész kritikája [a továbbiakban: TÉK], Budapest, Atlantisz kiadó, 2009: 40. (B XXX). 2 TÉK: magyar: 66, B 22. 3 Hegel: A logika tudománya, I. kötet, Budapest: Akadémiai kiadó, 1979: 2.