84 Tamás Ábel Írás és performativitás Horatius Agrippa-ódájában (Carm. 1.6)* Horatius négy könyvbe rendezett ódái – az archaikus és klasszikus görög líra, az „aiol dal” latin nyelvű meghonosítóiként – mindvégig fenntartják és hangsúlyozzák a szóbeliség fikcióját. Fikcióról beszélünk, hiszen annak ellenére, hogy a költészeti performance az Augustus-korban is működött, s Horatius műveinek élő elhangzása a szűk körű felolvasástól egészen a Carmen saeculare nyilvános, ünnepi, énekelt előadásáig terjedt, a költő lírai korpusza mégis mint írott szöveg tart igényt a hal- hatatlanságra, s az írás nem valamiféle pótléka volt a költészeti performance-nak, ellenkezőleg: elsődleges volt hozzá képest. A szóbeliség fikcióját éppen az írásnak való kiszolgáltatottság ellensúlyozása érdekében tartják fent Horatius ódái egy olyan sajátos „jelenlétpoétika” szellemében, amelynek letéteményeséül a Horatius által latinul megszólaltatott görög melos, illetve a Horatius utókora által életben tartandó horatiusi líra soha el nem hallgató, műfaji okokból is hangsúlyozottan énekelt, sosem írott, hanem szóbeli hangja szolgál. 1 A szóbeliség fikciója az ódákban, különösen az egységként elképzelendő első három könyvben nagyon ritkán törik meg. Az első és utolsó darab (1.1 és 3.30) – mintegy az önmagukat hangzóként prezentáló ódák tároló médiumát, a három papirusztekercsből álló gyűjtemény materialitását érzékeltető poétikai keretként – metaforikusan veti fel a lírai hang halhatatlanságának „könyvészeti” garanciáját: míg az 1.1 arra utal, hogy Horatius (és itt „Horatius” alatt a lírai corpus t kell értenünk: magát a könyvet) „be lesz sorolva” a lírai költők kánonjába, a 3.30 ércnél maradandóbb lírai emlékműve éppen a monumentum főnévnek az írásos dokumentáláshoz fűződő konnotációi révén sugallja: annak, hogy a költő neve és ódái örökké zengjenek, a könyv médiuma nélkül kicsi lenne az esélye. 2 A szóbeliség fikciója olyan erős, hogy az ódák egyetlen darabjában, az 1.6-ban fordul elő egyedül a scribere, ’írni’ ige, de ott rögtön kétszer is. 3 Az alábbiakban ez- zel a verssel kívánok foglalkozni, a verbális megnyilatkozással kapcsolatos horatiusi terminológiára, a performatív aktusokra, valamint hangzó és írott szó viszonyának a versben megfigyelhető problematikájára összpontosítva. Mindenekelőtt lássuk magát az – asklépiadési strófákban írott – verset: * A tanulmány a Tématerületi Kiválósági Program (Hagyomány és innováció, ELTE 2019/20), valamint Az antik líra határterületei (NKFI FK 128492) pályázatok támogatásával készült. 1 Michèle Lowrie, Horace’s Narrative Odes, Clarendon Press, Oxford, 1997, 70. 2 Vö. Joseph Farrell, Az illékony szöveg Catullusnál és más római költőknél, ford. Vadas András = Metafilológia 2. Szerző – könyv – jelenetek, szerk. Kelemen Pál – Kulcsár Szabó Ernő – Tamás Ábel – Vaderna Gábor, Ráció, Budapest, 2014, 484–513, itt 510–513; monumentum és írás kapcsolatához: Lowrie, i. m., 74. 3 Farrell, i. m., 511.