Forgács Tamás – Németh Miklós – Sinkovics Balázs szerk. 2013: A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei VII. Szeged: Szegedi Tudományegyetem BTK, Magyar Nyelvészeti Tanszék, 193–198. LEGRÉGIBB SZLÁV JÖVEVÉNYSZAVAINK SZLÁV DIALEKTOLÓGIAI HÁTTERÉHEZ ZOLTÁN ANDRÁS A mai magyar szókincs legnagyobb tömegű idegen eredetű elemét szláv jövevény- szavaink képezik (vö. Papp 1976: 521). E kétségtelen tény jelentőségét Melich János (1910) óta azzal szokás kisebbíteni, hogy noha a szláv hatás nyelvünkre összességében valóban nagy volt, az egyes szláv nyelvek (orosz, bolgár, szerbhorvát, szlovén, szlovák, cseh, lengyel, ukrán stb.) külön-külön azonban nem gyakoroltak nagyobb hatást a magyar- ra, mint bármely más nyelv, amellyel nyelvünk története során érintkezésbe került. Ugyan- akkor viszont legrégebbi szláv jövevényszavaink esetében legtöbbször nem dönthető el még az sem, hogy a szláv nyelvek mely csoportjából származnak, mert semmiféle alaki vagy jelentéstani megkülönböztető jegyük sincs, amely a szláv nyelveken belül valamely konkrét nyelvhez vagy legalább nyelvcsoporthoz kötné őket (pl. barát, széna, szita szava- ink szláv előképe ma is nagyjából ugyanúgy hangzik az összes környező szláv nyelvben). Melich felfogását Kniezsa István is követte: „A magyar nyelv szláv elemei azonban távolról sem jelentenek valami egységes szláv hatást a magyarra. A magyarság sohasem érintkezett az ős-szlávokkal, csak az egyes szláv népekkel volt kapcsolatban. Ezért tehát voltaképpen nem is szláv, hanem külön tót, orosz, szerb, horvát, bolgár, illetve szlovén hatásokról kelle- ne beszélnünk.” Kniezsa azonban gyakorló etimológusként mindjárt hozzáteszi: „Az anyag természete azonban a legtöbbször ezt a széttagolást nem teszi lehetővé. Egyes esetekben meg tudjuk ugyan mondani, hogy bizonyos szó például csak bolgár lehet, mint pl. a mezs- gye, mostoha, rozsda, vagy pedig szerb, mint a gatya, parittya, kótyavetye és a paprika szavaknál, túlnyomó többségénél azonban igen kevés támpontunk van arra vonatkozólag, vajon a szó északról vagy délről került-e a magyarba?” (Kniezsa 1942: 178). Kniezsa itt arra céloz, hogy gyakran az sem segít meghatározni valamely szláv jövevényszavunk köze- lebbi forrását, ha amúgy lenne hangtani fogódzónk: a barázda, kalász típusú szavak eseté- ben ugyan kizárható a borozda, kolos típusú keleti szláv vagy a brozda > bruzda, klos típusú lengyel alakokból való származás, de az ilyen szavak még mindig jöhettek nemcsak bármely déli szláv nyelvből, hanem a tőlünk északra lévő morva-szlovák nyelvjárásokból is. Ezzel a mai magyar nyelvtudományi kézikönyvekben is közkeletű (vö. pl. Kiss 1993: 111; Zsilinszky 2003: 382) felfogással szemben a magyar honfoglalás korában és a honfoglalást követő egy-kétszáz évben, vagyis a szláv–magyar érintkezések legintenzívebb szakaszában a szlávok még egy nyelvjárásilag ugyan tagolt, de nagyjából egységes, ráadá- sul mind saját maguk, mind a külső megfigyelők által egységesnek tekintett nyelven beszél- tek, vagyis az a tény, hogy gyakran nem dönthető el, hogy egyes régi szláv jövevényszavaink mely szláv nyelvből kerültek a magyarba, nem kutatási módszereink hiányosságából, hanem az anyag természetéből adódik: a 9–11. században nem is voltak még kialakulva az egyes szláv nyelvek, a honfoglaló magyarság a felbomlófélben lévő késői ősszláv nyelvjárások közé ékelődött. Tekintve, hogy legrégibb szláv jövevény- szavaink zöme nem tájszó, hanem a magyar nyelvterület egészén el van terjedve és történe- tileg sem mutatható ki, hogy valamely peremvidékről kiindulva vált volna idővel