MŰHELY 200 Szabó Árpád Töhötöm Törököt fogtam, de nem ereszt… Megjegyzések Bakos Áron Név nélkül: az anonimizálás kérdései az etnográfiai kutatásban c. írásához Bevezetés helyett: tétova töprengések Bakos Áron rendkívül fontos kérdésben fogalmazott meg érdekfeszítő gondolatokat. Ugyan a magyar néprajzi hagyományban – mint ahogy ezt ő is megjegyzi – ez a fajta (ön)reflexivitás kevésbé nyert teret, illetve úgy tűnik, hogy most van kibontakozóban, a kérdést semmiképp nem lehet mellékesnek tekinteni. Én úgy tekintek erre a folyamatra, mint ami része a terepmunka mibenlétére rákérdező és az utóbbi években szintén szerencsésen megszaporodó kérdésfelveté- seknek. Az is megtörténhet, hogy a jelenség mögött ott van az az antropologizálódási folyamat, amellyel a kelet-európai nemzeti etnográfiák és az angolszász kulturális antropológia találko- zását, kölcsönös egymásra hatását szoktuk leírni. Még az is lehet, hogy ez generációs kérdés (is). Bárhogy is legyen: ezekről a kérdésekről már nem csak az egyetem falai között, nem csak kutatóintézetekben és nem csak módszertani szemináriumokon beszélünk. Első pillantásra a kérdésfelvetés nem több néhány vájt fülű és/vagy ráérő idejét kitölteni akaró szakember belterjes elmélkedésénél. Azt gondolom azonban, hogy ha kellően mélyre ásunk a kérdésben, akkor ma- gunk is rájövünk, hogy itt akár a szakma leglényegéről is szót ejthetünk. Hisz az etnográfiának és a kulturális antropológiának mind a mai napig a terepmunka az egyik fontos ismertetőjegye, amellyel a szakmai identitását el lehet határolni. Ugyanakkor a történeteknek külön bája, hogy végső jó megoldás a kérdésben – valószínű- leg – nincs. Legalábbis nincs egy olyan recept, amelyet bármikor és bármilyen körülmények között használni lehetne. Egy kicsit úgy vagyunk ezzel, mint a terepmunkára való módszertani felkészítéssel (ahol folyamatosan tanítjuk a módszertani lépéseket, de azt is mondjuk, hogy a terepmunka a spontaneitást és a véletlenszerűséget is magában hordozó jelenléten keresztül tud igazán megvalósulni). Bakos Áron mondatát emelem ki: „S ahogy az adatközlők kiadá- sának, a nyilvánosságnak való kiszolgáltatásnak, úgy a név elvételének, megváltoztatásának, a személyek adatsorokká változtatásnak is rendkívül rossz rezonanciái lehetnek.” Vagyis még egyszer: megoldás nincs, csak két rossz közül választhatunk. Miért beszélünk erről mégis? Erre sokféle válasz létezik, létezhet. Én egyet emelnék ki (még egyszer): azért, mert ezeken a kérdéseken keresztül magáról a tudományunk leglényegéről tudunk mondani valamit, olyan kontextusban, amikor egyrészről a tudomány hitelessége, számonkérhetősége, elszámoltatha- Szabó Árpád Töhötöm (1975) – néprajzkutató, egyetemi docens, PhD, Babeş–Bolyai Tudományegyetem – Magyar Néprajz és Antropológia Intézet, Kolozsvár, arpad.szabo@ubbcluj.ro https://doi.org/10.36373/em-2022-2-21